Akármilyen gazdag is Törökország street food választéka, sajnos itthon ebből mi csak a dönerrel találkozhattunk és általában annak sem a legjobb változatával.. De jelentem van alternatíva! Régi elmaradásomat pótoltam a minap, amikor végre útba ejtettem a San Da Vinci nevű szendvicsezőt. Neve alapján sosem találnátok ki, hogy egy kis török büféről van szó az Astoria közelében, úgyhogy gyanítom, még a Törökország iránt érdeklődők közül sem tud mindenki a létezésükről!
A koncepció nagyon egyszerű: gyorsan elkészíthető szendvicsek török alapanyagokból megfizethető áron!
Amire én a legkíváncsibb voltam, az a kumru, ami a nyugat-törökországi Izmir városának jellegzetes szendvicse. Kb. 150 éve az izmiriek egyik kedvenc street foodja, egyik különlegessége pedig, hogy a szendvicskenyér tésztája tradicionálisan csicseriborsó-élesztővel készül, ami miatt legalább 2-2.5 órát kell keleszteni. Ha kész a tészta, csónak-alakúra formázzák, majd pekmezes (szőlőmustméz) vízbe mártják, megszórják szezámmaggal és 250 fokos sütőben 20-25 percet sütik. Ma már nem minden büfés követi ezt az eljárásmódot, vannak, akik sima fehér kenyeret szórnak meg szezámmaggal és ebből készítik a szendvicset.
A kumru eredetileg egy hideg szendvics volt paradicsommal, török zöld paprikával és egy Izmir tulumu nevű helyi sajttal. A másik fajtája, amit igaziból nem is Izmir kumrusunak, hanem Çeşme Kumrusunak hívnak, a melegszendvics-változat, amihez marhából, illetve csirkéből/pulykából készült virslit, szalámit és kolbászt vágnak vékonyra, ezeket grill lapon megpirítják, egy hatalmas adagot beletömnek a szendvicsbe, erre mehet még a grillen megolvasztott sajt és az eredeti recept alapján paradicsom. Azért írom, hogy eredeti recept alapján, mert a fentiekben leírtak szerint készített két fajta kumru már levédett márkanév Törökországban, csak az használhatja az Izmir és a Çeşme Kumrusu megnevezést, aki a Kulturális és Turisztikai Minisztérium honlapján is megjelentetett szabadalmi leírásnak megfelelően készíti el a szendvicset, amelyben pl. grammra pontosan meg van határozva, hogy virsliből vagy szalámiból mennyi kerüljön a szendvicsbe.
Ma már sok izmiri utcai árus savanyú uborkát, illetve majonézt és ketchupot is tesz bele, a San Da Vinci büfében is az utóbbi metódust követték. Én nyilván elfogult vagyok, de arra a fél órára, amit ott töltöttem náluk végre kicsit Törökországban érezhettem magam 🙂 Mosolygós török srácok, akikkel beszélgethettem egy jót törökül, finom török tea, máshol nem fellelhető ízek, amiket a török felvágottak adnak a szendvicshez.. egészen felvidító élmény volt a sok döneres után! Ezek után még talán azt is elnézem nekik, hogy nem csicseriborsóból készült élesztőt használnak a kenyereik elkészítéséhez :)) Igazi kumrut úgyis Izmirben kell enni 🙂
Bár bőven van még mit bemutatni itthon a török konyhából (ezzel próbálkozom én is a török reggelijeimen és mezedélutánokon), én nagyon örülök, hogy végre van egy büfé, ami mert valami mással is előállni mint a döner! Nincs túlgondolva, nem lesz életetek legkiemelkedőbb gasztronómiai élménye, de mégis egy jó alternatíva, ha valami gyorsat szeretnétek enni normális áron és esetleg még egy kis török hangulatra is vágytok! 🙂