Ha mondanom kéne egy olyan közösségi helyet, mely leginkább magába sűríti az isztambuli életérzést, akkor kétségkívül a meyhanék lennének azok. A sokszor török tavernaként is emlegetett éttermek hosszú évtizedeken át sokkal többet jelentettek egy csupán étkezésre alkalmas helynél. Ez az a hely, ahol a beszélgetés mindennél fontosabb, ahol a ki nem ürülő rakıs (ánizspálinkás) poharak mellett mindenki kiönti a szívét, és ahol talán néha a lélek táplálása még fontosabb mint a gyomoré. A meyhane egy fogalom, egy jelenség, mely évszázadok óta szerves része az emberiség életének.
A meyhanék mai formájukat az utóbbi évtizedekben nyerték el. Az, hogy nők és férfiak együtt ülnek le fehér abrosszal terített asztalokhoz, válogatnak a százféle meze közül és italként elsőnek a raki jelenik meg az asztalon, viszonylag új fejlemény. A meyhane tradíciója a bizánci korszakig nyúlik vissza. Még Evliya Celebi híres utazó is megemlítette a 17. században írt útibeszámolójában, hogy a Galata torony környéke telis-tele volt meyhanékkal. Számításai szerint egész Konstantinápolyban több mint 1000 meyhane működött. Ezek azokból a bizánci meyhanékból nőttek ki, melyek túlélték Konstantinápoly 1453-as bevételét. És hogy milyenek is voltak az ősi meyhanék? Kicsi, sötét, általában szuterén helyiségek 4-5 alacsony asztalkával és ülőkével, a fal mentén borral csordultig telt kannákkal. A legtöbb meyhane Eminönü kikötő környékén és Galatában működött. Miért? Azért mert itt szálltak meg az egyedülálló férfiak. Nem vicc! Régebben a nőtlen férfiak biztonsági okokból (!) nem szállhattak meg a városfalakon belül, így a kikötők közelében, kifejezetten nekik fenntartott szobákat bérelték ki. És hát ahol sok a szingli férfi, ott gyakrabban előkerül az ital is. Így nem csoda, hogy sorra nyitottak az akkor még leginkább borozóként működő meyhanék, melyeket természetesen nem muszlimok, hanem görög-ortodox kisebbséghez tartozó családok vezettek. Az oszmán törvények szerint nekik lehetőségük volt saját bor készítésére, melyet a meyhanékban értékesíthettek. Bár a muszlimok számára törvényileg is tiltva volt az alkoholizálás, azért sokan átszöktek az Aranyszarv-öböl túloldalára és a legnagyobb békében iszogattak együtt a zsidókkal és örményekkel! (bárcsak ez a békesség lenne a minta a mai Törökországban is…
Még azután is fennmaradt a meyhanék harmada, hogy a 18. században törvényekkel korlátozták a működésüket, de természetesen többségük a nem muszlim lakta városrészekre koncentrálódott. Bár a meyhanék mindenki előtt nyitva álltak és mindenki egyenlő, azért mindig vannak egyenlőbbek, így például a janicsárok is, akik sokkal magasabb színvonalú kiszolgálást kaptak, mint a többi vendég. Ugyanakkor a vendégek is megválaszthatták pénztárcájuk és igényeik szerint, hogy hova menjenek, ugyanis szinte mindegyik meyhane különbözött a másiktól: egyikben jobb volt a szakács, a másikba inkább szegény társadalmi rétegek jártak borozni, a harmadikban különösen odafigyeltek a felszolgálás minőségére. Külön elnevezés (civilizált!) illette azokat a helyeket, ahova a közszolgák és a klérus járt, hiszen ők otthon elvileg nem ihattak, de azért néha mégiscsak elcsábultak egy pohár borra.
És most jön a hardcore rész! Nem csak bozát vagy limonádét árulták a szomjas népnek az utcán, hanem titokban bort is! Az árusok egy a derekukra erősített báránybélbe (!) töltötték a bort, melyet kabáttal takartak el. Volt náluk egy kis pohár és ha valaki odalépett hozzájuk, beálltak egy sötét sarokba, kapualjba, az árus töltött, a “vendég” felhörpintette, fizetett és ment tovább. Na, ezt hívták ayaklı meyhanénak, vagyis “lábon álló meyhanénak”. Mindig is imádtam a törökök végtelen fantáziáját! 🙂
A 19. század jól indult a meyhanék számára, ugyanis a reform korszakban a kisebbségek több jogot kaptak, a meyhanék pedig ezután teljesen legálisan működhettek tovább. Ezek a közösségi helyek gyorsan kikupálódtak és a minőségi javulás miatt egyre több muszlim is elkezdte látogatni őket. Átalakulásuk folytatódott a 19. és 20. században és gyorsan a muszlim lakosság legkedveltebb szórakozóhelyeivé váltak. És micsoda jó idők voltak azok! A vendégek nem fizettek a mezéért, csak az elfogyasztott alkoholért! A bor helyett lassan átvette a hatalmat a rakı és kialakult a rakı sofrası kifejezés, mely az ánizspálinka, a hozzátartozó mezék és a világmegváltó beszélgetések összefoglaló neve (erről egy korábbi cikkemben írtam már). Elmaradhatatlan szereplői voltak a fehér, friss sajtok, sárgadinnye, bab, szárított makréla, savanyított cékla, sőt a kagyló és a sült máj is. Ja és persze zárásként el ne felejtkezzünk a pacallevesről, ami hajnalban egy hosszú rakızós este után a legjobbat teszi a gyomornak és megvéd a másnaposság kellemetlen tüneteitől!
Bár a mai meyhanék már csak árnyékai a régi igazi közösségi helyeknek, mégis érdemes ellátogatni egybe, ha tehetjük helyiek kíséretében, hogy igazán autentikus legyen a hangulat.
Néhány tipp:
Sahil Restoran (http://www.theguideistanbul.com/location/balat-sahil-restoran)
Safa meyhanesi (http://www.theguideistanbul.com/location/safa-meyhanesi)